Neked ki a kedvenc szuperhősöd?

Az én személyes kedvencem pókember. 

A serdülőkorba lépve könnyedén tudtam azonosulni a hétköznapi problémákkal is küszködő, ugyanakkor könnyed Peter Parker stílusával. Imádtam, hogy szöges ellentéte a magának való Denevérembernek, és az összecsapások alatt ellőt néhány humorpetárdája mellett megvan a maga drámája is. Többek között ezt (is) hiányoltam Sam Raimi trilógiájából, azonban Marc Webbnek - a név kötelez alapon - sikerült helyreállítania falmászó renoméját, ha nem is maradéktalanul.

De nem csak a nosztalgia miatt hoztam fel a Sötét Lovagot. A rebootolt Pókember sok hasonlóságot mutat a Christopher Nolan által 2005-ben újraindított szériával, noha annak drámai mélységét nem éri el. Webb hőse fejlődését ráérősen - ugyanakkor cseppet sem unalmasan - meséli el, sokkal realisztikusabban (már amennyire a világa engedi), és érzelmesebben, de ami még fontosabb, humorosabban. Ez a humor nem olyan élesen metsző, mint amilyen Tony Stark-é, hanem fiatalosan pimasz, ami a korábbi interpretációkból nagyon hiányzott. Ennél fogva hiába ismerjük a hős eredetét, az képes egész végig frissnek hatni, így a tíz évvel ezelőtti filmből visszaköszönt hasonlóságok felett is képesek vagyunk szemet hunyni.

Ehhez azonban kellett egy olyan tehetséges, fiatal színész, mint amilyen Andrew Garfield, aki képes elvinni a hátán a filmet. Ő a legfőbb oka annak, hogy ez a Pókember, nemcsak a címében csodálatos. Az ő Peter Parkere nemcsak hogy sebezhető, érzékeny, hanem ugyanakkor felelőtlenül naiv és szemtelenül pimasz is, és ettől válik egy abszolút szerethető, XXI. századi szuperhőssé. Érezhetően mind Webb, mind Garfield kívül-belül ismeri a figurát és annak mozgatórugóit (elvégre utóbbi 3 éves kora óta rajong érte, mikor Halloweenkor annak öltözött) és Raimiékkal ellentétben nem csak felmondják azokat, hanem lélektanilag végigmennek azokon a folyamatokon, amelyek Peter Parker Pókemberré válásához szükségesek. Teszik mindezt ráérősen, lassan, bemutatva azt, hogy ez az alapvetően kíváncsi srácot mennyi frusztráció hajtja és mennyi kérdés.

Mert ez a Parker nem egy lúzer okostojás, aki bármikor szóról szóra felmondja valamelyik enciklopédia aktuális passzusát, hogy aztán azzal a könyvvel verjék agyon, hanem egy kívülálló, mégis kíváncsi természet. Az hajtja előre, és nem csak azok a kérdések, amik egy átlagos tinédzsert foglalkoztatnak ("Ki vagyok én?"), hanem a Parker szülők elvesztésével a "Honnan származom? és "Miért hagytak el?" kérdéskörrel mélyen gyökerező sebeket táplál magában, amelyekre a válaszok adhatnak enyhülést. Ez a kíváncsisága hozza össze apja régi kollégájával, Dr. Curtis Connorsszal, ez az ő - blockbusterhez képest meglepően bensőséges - apa-fia viszonyuk mozgatórugója, majd későbbi ellenállásuk megteremtője. Ez a kíváncsiság vezeti végül a nagybátyja elvesztéséhez, és az ebből fakadó gyász hajtja kezdetben abban, hogy igazságot szolgáltasson önmagának, miközben a tudásszomja, a megoldásra hajló készsége, valamint közvetlen környezete hajtja abban, hogy megszülessen az a pimasz, játékos beszólásokkal védekező szuperhős - azt is már jóval a játékidő felén túl - akit a képregények lapjairól ismerünk.

A csodálatos Pókember legfőbb erőssége pont ebben a lassan építkező, intim első felében van, amelyben Peter Parkert is képes érdekesnek láttatni, a jelmeze nélkül is, e tekintetben pedig nyugodtan oda is lehet helyezni a Batman: Kezdődik!, vagy az első Vasember mellé. Elsősorban ebben nyilvánul meg Webb független filmes, karakterközpontú múltja, és hogy mennyire érdeklik őt ezek a figurák. Flash Thompsonnal például egyszerre reagálnak a készítők az iskolai bullying kegyetlenkedéseire (a forgatókönyírók közül Steve Kloves Roxfortos múltja tisztán érezhető), próbálnak megoldást adni rá (ez a Parker nem egy szimpla bunyóban, hanem a saját térfelén, játékosan próbálja megalázni az agresszort), és mégis teszik pár egyszerű jelenettel egy szimpatikus mellékfigurává. Viszont a további, fontosabb szerepekben nem akármilyen színészek vannak a rendező segítségére.

Martin Sheen és Sally Field is abszolút hiteles, élő-lélegző nevelőszülők, nem csak példabeszédekben kommunikálni képes bölcsek, Denis Leary pedig a saját, cinikus stílusával itatta át Stacy kapitány karakterét, aki ezzel a film legjobb verbális poénjait szállította amellett, hogy morálisan megkérdőjelezi a hős létjogosultságát. A mindig bájos és vicces Emma Stone Garfielddal alkotott kettőse a maga egyszerűségében is eleven és szívet melengető. Valósággal izzik közöttük a levegő (nem csoda, hogy össze is jöttek a forgatás alatt) és sokat tesznek azért a természetességükkel, hogy amellett, hogy ne ránduljon görcsbe a gyomrunk, ha tiniket látunk esetlenül romantikázni a vásznon, földhözragadtabb legyen ez az egész szuperhősösdi bioterrorista óriásgyíkostól, mechanikus hálóvetőstől, mindenestől. Rhys Ifans is újfent bizonyítja, hogy az egyik legjobb karakterszínésszé nőtte ki magát a Sztárom a párom alsógatyában pózoló lakótársa óta. Karaktere ugyan megint elsüti a korábbi filmekre is jellemző tudathasadásos tudóst, de az ő karakterén - valamint a második félidőben az ő érdemi szcénáival együtt a kivágott jelenetekbe száműzött Ratha figurájáén - érződik, hogy a Sony már befenyítette a rendezőt és akart is kapni valamit a pénzéért. Pedig pont Connors figurájában rejlő koncepció az - Peter fejlődése mellett - amely a film többszörös érzelmi intelligenciáját bizonyítja: Ifans remekül hozza a veszteségét feldolgozni próbáló, rokonszenves kutatót, ezzel megteremtve a párhuzamot a szülei elvesztése felett túllépni képtelen Garfield hőse között.

Webbnek azonban legyen akármilyen határozott elképzelése is a karakterekről, képi világában akármennyire törekedjen egyediségre - ezzel is élesen elkülönülve a korábbi trilógiától - és közben színvilágával mégis próbálja megidézni az Ultimate Spider-Man képregények lapjait, van amivel ő is képtelen mit kezdeni. Az egyik, hogy eredettörténetéből adódóan nem tud olyan adut kijátszani, mint Nolan Batmannel, ezzel a figura életének egy nem ismert fejezetébe engedve betekintést. Habár a Parker szülők eltűnése lényegi újítás és hőse legfőbb katalizátora, ez érdemben még nem elegendő. Ebből adódóan a történet jól ismert elemei - az újítások, a finomságok ellenére - így is csak önismétlőek lesznek, ezzel nem tud mit kezdeni. Ahogy Raimi-filmjeinek élénk emlékével, az abból fakadó (rajongói) elvárásokkal sem, nem is beszélve az addigra megváltozott piaci viszonyokról, amelyekbe csöppenve A csodálatos Pókember érkezése már nem tudott kuriózumként hatni, különösen nem 2012-ben, beékelve egy Bosszúállók és egy Sötét Lovag-Felemelkedés közé.