Kingsman: A Titkos Szolgálat
A kémkedés filmes körökben gyakorlatilag egyet jelent James Bond nevével, és ezzel együtt egy jó adag "britizmussal". Ian Flemming hőse annyira a popkultúra részévé vált, hogyha meghallja az ember ezt a kifejezést, hogy "kém", egyből a 007-es elegáns, vodka-martinit szürcsölő alakja ugrik be, egzotikus kalandok közepette, egy gyönyörű nővel az oldalán. Persze a Vasfüggöny lehullása előtt is voltak szikárabb kémmozik, elég csak a Michael Caine nevével fémjelzett Harry Palmer-filmekre gondolni (a színészlegenda szereplése nem véletlen), de Bond testesítette meg mindazt az extremitást, ami miatt ez a műfaj igazán vonzó és legfőképpen szórakoztató tudott lenni.
Azonban a 2000-es években Jason Bourne-nal és a TV képernyőkön Jack Bauerrel beütött a sötétebb, drámaibb tónus, realisztikus akciókkal, ami ellen nemrég Vaughn is kikelt: elmondása szerint már nincs igény a mindig drámázó, magukat túl komolyan vevő (szuper)hősökre. Noha kijelentésével annyiban mindenképpen vitába lehet szállni, hogy erre ne lenne továbbra sem igény (mindössze igényesen kellene ezeket az alkotásokat elkészíteni), vitathatatlan, hogy az a fajta könnyedség, amit ő maga is képvisel jelenleg nem létezik. Egyik sarokban ott a túlontúl komoly, csonttörő akciókkal operáló műfaj, mint a Bourne, vagy a rebootolt Bond-széria (hogy az éllovas Sötét Lovag-trilógiát ne is említsük), a másikban pedig az agyatlan, irrealisztikus, sematikus karaktereket mozgató látványpornók, mint a Halálos iramban filmek, vagy Michael Bay elmúlt 10 éves munkássága. Vaughn viszont most a Kingsman képében visszahozott ebből az anakronisztikusságból nem keveset és a kor fiatalos stílusához igazította, ami erőszakban éppúgy tobzódik, mint a technikára való támaszkodásban, ami egykor a zsáner sajátja volt.
Az eredmény pedig az elmúlt 40 év legszórakoztatóbb James Bond filmje, és ehhez még a 007-es sem szükségeltetett. Vaughnék ugyanis zseniálisan vegyítették az utcagyerek Töki (a pimaszul tehetséges Taron Egerton) fejlődéstörténetét a híres kémsorozat klasszikus elemeinek karikatúrájával. Vannak itt mindennél menőbb kémkütyük, sokszor valóban gyilkos egysorosok, extrém búvóhellyel és tervekkel rendelkező, fogyatékosságban szenvedő hiperintelligens főgonosz, valamint az ő extra veszélyes henchwomanje. Mindez viszont nem maró gúnyrajz az egész kémjelenségről, ahogy azt Hollywood próbálja elképzelni, hanem egy nagyon is szeretetteljes fricska a zsánernek. Így lesz a kimért angol úriember mintatípusából egy már-már Liam Neesont megszégyenítő akcióhős, az ex-Mr. Darcy Colin Firth-t pedig élvezet nézni, ahogy egy helyiségnyi suttyóból kiveri azt a bizonyos matériát. A szórakoztató fogyatékossággal élő ellenlábasból pedig a legkevésbé sem válik nevetség tárgya, hanem egy nagyon is fenyegető antagonista (Samuel L. Jackson rég volt ilyen jó), míg az ifjú durcás suhancból egy nagyon is önérzetes, de szerethető főhős.
Vaughn ráadásul a Millarral közösen jegyzett képregényt nem szó szerint adaptálta - amit már csak az abban szereplő Mark Hamill nevezetű professzor is megnehezített volna, de legalább az utolsó jedit is szerepeltethette a filmben - hanem annak csupán alapelemeit vette kölcsön és egy saját jogán is létező, nagyon is eleven filmet faragott belőle. Bátran kijelenthető, hogy a film jobb, mint az alapjául szolgáló mű. Ugyanakkor a film első felében helyenként visszaköszön az X-Men: Az elsőkritmustalansága, noha kevésbé bántóan, a női karakterek közül pedig egyértelműen Sofia Boutella pengelábú amazonja marad meg az emberben, vagy esetleg a svéd királynő (és annak hálája), a Roxyt alakító Sophie Cookson bántóan szürke a játékidejéhez képest. Viszont a fináléban jobban előtérbe kerülő Strong - és a dinamikája Edgertonnal - felettébb szórakoztató és Michael Caine jelenléte is ad egyfajta méltóságot az egésznek.
De ezek tényleg csak apró nüanszok a nagy egészt tekintve és mit sem vonnak le a film és rendezője érdemeiből. Vaughn ismét bebizonyította, hogy a tartalmasan könnyed, őrülten vicces és véres filmek terepén jelenleg ő a király.