Donnie Darko

A Donnie Darko az a film, ami már a kezdetektől magával ragadja a nézőt. Ez nem egy srácról szól, hanem ennél sokkal többről. Már a film elején is szembesülünk azzal, hogy mennyire fantasztikus a rendezés, és hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, ha tudni akarjuk mit is látunk valójában.

A tökéletesnek tűnő kertvárosi élet már a kezdő képsorokon is groteszk látványt nyújt, miközben felcsendül az Echo and the Bunnymentől a The Killing Moon. A zenei aláfestés, a megvalósítás, a vágás és a látvány mind-mind összhangban vannak, és minden egyes kocka sugall valamit a néző felé. Hiába látjuk a családi idillt, a kertvárosi álmot, egyszerűen nem leszünk képesek pozitívan értelmezni az elénk táruló képet.

Itt most kitérnék arra, hogy megeshet, valaki az imént említett dal helyett az INXS - Never Tear Us Apart című számát hallotta, ez azért van, mert ő a rendezői változatot nézi.

Ebből azt hiszem már sejthető, hogy ebben a filmben a zenét nem csak aláfestésként használják, hanem információ közlésre is. A film minden egyes porcikája próbál velünk valamit közölni, mindent megtesz annak érdekében, hogy a néző a lehető legjobban belehelyezkedjen a történetébe. Így, ha a cselekményt nem is értenénk meg, valahogy mégis képesek leszünk felzárkózni és megérteni Donniemotivációit, szemléleteit és gondolatait.

A pszicho-thrillernek induló film később olyan kérdéseket vet fel és olyan fordulatokat hoz, aminek hála a 113 (vagy a 133, a rendezői változat esetében) perces játékidő szinte elrepül. Ez az a film, ami után az ember némán és sokkolva ül és bambul maga elé, hogy mi a fenét is látott.

És végül a trailer: