Babadook

A Babadook azon horrorok táborát erősíti, melyek kevésbé jump-scare-ekkel, mint inkább pszichológiai megalapozottságú, emberi tulajdonságokra alapozó rémületkeltéssel operál. Hasonlóan a legtöbb horrorfilmhez, itt is az ismeretlen jelenti a legnagyobb félelmet, az ismeretlen pedig esetünkben szeretteink elhalálozásából fakadó ébenfekete, egyre dagadó és gennyedző gócként éktelenkedő gyászérzet. Mi van akkor, ha képtelen vagy feldolgozni szeretted halálát és mi van akkor, ha ez kihatással van arra, hogy szülőként miként viseltetsz gyermeked iránt? Mi van akkor, ha csak halogatod és halogatod ennek beismerését és csak fojtod és fojtod magadba egészen addig, amíg azon nem kapod magad, hogy ezzel nem csak magadat pusztítod, de azt is, aki legközelebb áll hozzád? Kent filmje ezekre keresi a választ, témájának fajsúlyából fakadóan pedig lassan építkezik, óvatosan adagolva a horrorelemeket és nagy hangsúlyt fektetve Amelia és Samuel közötti kapcsolatra, a közöttük és külvilág (legyen szó akár az iskoláról, akár a közvetlen rokonokról) közé lassan, de biztosan épülő bástyára. A bástya épülésével a dolgok pedig kezdenek egyre inkább elfajulni - hogy aztán a végén négy fal között kelljen szembenézni a legbensőbb félelmekkel és szorongással. Meg a Babadookkal magával, aki keménykalapjával instant klasszikus külcsínnel rendelkezik, és aki azonban mégiscsak más, mint a többi, megszokott rém. Sokszor a háttérben marad, semmint előtérbe helyezné magát, csak előidéz és kísért, semmint full frontál támadna, de éppen ebben rejlik a film egyik legnagyobb különlegessége. Babadook, a katalizátor. Nincs macsétája és nincs kézre helyezhető pengéje. Rajtad áll csak, hogy mennyire erős és mennyire fogsz megtörni az akarata alatt. Nem, nem a csúnya kalapos bácsi az, akitől igazán félni kell: te magad vagy és elfojtásod az igazi szörny.

Ennélfogva a film jelentős része főszereplőire támaszkodik (dacára a visszafogottan impozáns képi világnak és rendezői megoldásoknak), Essie Davies pedig egyenesen brillírozik az anya szerepében. Egy idegroncs, egy lelkileg szétgyötört nő, aki azért csak-csak próbálja magát tartani. Ha más nem, hát fia és rokonai miatt. Davies páratlan intenzitással formálja meg ezt az asszonyt. Intenzitása sokszor csendes, máskor fortyog a felszín alatt (hol kitör, hol nem), majd lenyugszik és minden a helyére. De soha nem feledteti - még a film finisében sem -, hogy egy emberrel van dolgunk, aki meglehet, hogy hibázik, de mind a film, mind pedig a színésznő képes eszközeivel érthetővé tenni azt, miért cselekszik Amelia úgy, ahogy. Sajnáljuk őt, aggódunk érte. Félünk tőle. Szurkolunk neki, szedje össze minden lélekjelenlétét, hiszen ha ő nincs - ha az ANYA jelenléte hiányzik -, akkor vége mindennek. Akkor pedig aztán lehet bármennyire talpraesett a kissrác, eszkábálhat bármennyi házifegyvert, sok hasznát nem fogja venni.