A halott menyasszony

Ha van valami, amit Tim Burton képes élettel megtölteni, akkor az az élettelen bábok életről és halálról szóló meséi.

Sok mindenért lehetünk hálásak a gót mesternek. Nem csak a temérdek filmélményért, hanem az ezzel járó, semmivel sem összehasonlítható vizualitásáért, ami azóta szépen beszivárgott a popkultúrába és rendre jelennek meg akár mém, akár tiszteletadás révén Tim Burton ihletettségű poszterek, plakátok, mesék, stb. Azonban arról talán kevesebb fáma esik, hogy Burton eme filmjeiben mindig ott van az elmúlás, az azzal való szembenézés. Ennek legékesebb példája a 2003-as Nagy Hal, amelyet a Mester egyik legjobbjának tartanak (nem is minden ok nélkül) és gyakorlatilag ez volt második reneszánszának a kezdete, mert lássuk be, hogy az olyan filmjeit, mint a Karácsonyi lidércnyomást, az Ed Woodot, vagy a Támad a mars!-ot inkább az utókor értékelte. Ezt követően a 2005-ös esztendő különösen kiemelkedő a Burton-i életműben, hiszen rögtön két darabbal is jelentkezett. A Charlie és a csokigyár az akkoriban sikerei csúcsán lévő örök baráttal és kollaboránssal, Johnny Deppel elképesztő siker lett - habár azóta igencsak megosztja a közönséget, hogy ez, vagy a Gene Wilder-féle, pszichedelikus verzió-e a jobb, mindenesetre Roal Dahl örökösei elégedettek voltak a végeredménnyel - míg első igazi stop motion rendezése (elvégre a Karácsonyi lidércnyomást Henry Selick dirigálta) A halott menyasszony kis híján bezsebelt egy Oscar-díjat is. Nem is minden ok nélkül.